Árpád-házi királyaink rokoni kapcsolatai és a nyugati kereszténység felvétele révén már a XI–XIII. században sok német lovag telepedett le Magyarországon. Ők elsősorban német alattvalókat hoztak magukkal, akiket aztán a birtokaikra ültettek. Így a betelepülők első hulláma (XI. sz.) főleg földművelőkből állt, míg a második hullámban (XIII. sz.) érkezettek már városlakó népek voltak, akik kézműves foglalkozást űztek, jövedelmeket béreltek, vagy esküdtek, bírák lettek.
A Rákóczi-szabadságharc után a Habsburgok a felszabadított területeket katolikus németekkel kívánták betelepíteni.
Ez részben az adófizetők pótlását, részben az udvar iránti hűséget kívánta biztosítani számukra, korabeli szólás szerint: „ubi populus – ibi obulus” (ahol a népesség, ott a pénz). A német betelepítések már közvetlenül Buda visszafoglalása (1686) után megindultak, majd a XVIII. században szervezetten folytatódtak.
Ráadásul a betelepítést irányító Kollonich Lipót esztergomi érsek nem kedvelte a magyarokat, és mindent elkövetett, hogy a „forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelídíttessék”.
A dunai svábok (Duna menti németek) a Magyarországra érkezô német nyelvű népcsoport elnevezése. Főleg a Svábföld településeiből érkeztek, de voltak köztük osztrák, hesseni, pfalzi és elzászi eredetűek is. Ám köznyelvünk mind a mai napig sváboknak nevezi a hazai németséget.
A betelepítések elsô szakasza – III. Károly idején – elsősorban magánföldesúri kezdeményezésre indult meg, főleg a Dunántúl és az Alföld falvaiba. Második szakasza Mária Terézia uralkodására tehető. Ez az ún. kamarai telepítések időszaka, főleg az ország déli területeire irányult. A harmadik szakasz II. József uralkodásának idején történt, ismét a Délvidék és Pest, Esztergom, Vas, Tolna és Somogy megyék voltak a fogadó állomások.
Történeti és néprajzi vizsgálatok mutatják, hogy a németek fejlett építészeti és gazdálkodási módszereket alkalmaztak, szorgalmasak, takarékosak, rugalmas szemléletűek voltak. Napi 12-14 órát dolgoztak. Takarékosságukat jól jellemezte a családi munkaszervezés, a béresfiúk és a szolgálólányok a család ifjabb tagjaiból kerültek ki. Településeik rendezettek, házaik csinosak voltak. Rugalmasságukra jó példa, hogy amikor az 1830-as években nem várt piaca lett a bornak, gyorsan felismerték az ebben rejlő lehetőséget, és átálltak a szőlőművelésre.
A magyarok legeltető gulyatartásával szemben meghonosították az istállózó tehenészetet.
Csömörre is a XVIII. században érkeztek az első földműves svábok. Az összeírások adatai szerint a XVIII. sz. közepén, 1748-tól szerepelnek először német nevű jobbágyok a faluban. Ők pásztorok, juhászok voltak. Az első három évben teljes, aztán részleges adómentességet élveztek, ingyenes házhelyet és telket kaptak, ingyenes épület- és tűzifa járt nekik. Legközelebb a 1831. évi kolerajárvány következtében megtizedelődött népesség pótlására érkeztek újra német kapások a közeli Budáról. Ekkorra már jó híre ment a déli fekvésű, napsütötte szőlőhegynek, amelytől biztos megélhetést reméltek.
Folytatódott a svábok egy tömbbe telepítése, melyet a település felső felén, a patak jobb partja és a szőlőhegy között jelöltek ki (Erzsébet, Kossuth, Vörösmarty és Tompa utcák). Korábban minden utcának – és minden más helynek is – népi elnevezése volt, 1890-ben jelölik először a németek területét Németsornak.
A katolikus németek megbízható támogatottságot jelentettek az udvarnak annak ellenére, hogy a németség tette ki az asszimilánsok nagy részét. Bár próbálták a kisebb közösségekben, falvakban megőrizni identitásukat – pl. egymás családjaiból házasodtak –, az évtizedek alatt mégis beolvadtak az itt élő népességbe.
Építkezési, étkezési szokásaikkal gazdagították a falu hagyományait – ők állították a szőlőhegyen álló Haranglábat, mely a hegyen dolgozó cselédeknek jelezte a delet. Egyéb vallási szokásaik – pl. úrnapi körmenet, az ezt előkészítő összefogás, a mai napig felemelően szép, mára nemzetiségeken és vallási felekezeteken átívelő legnevezetesebb eseménye településünknek.
